Prológus

Sziasztok! Nagyon Boldog Mikulást mindenkinek! :) Remélem tegnap este jól kipucoltátok a csizmátokat és találtatok benne valamit! :D Ahogy ígértem, az én Mikulásom a prológust hozza nektek. :) Nem rizsázok, olvassatok! :D Lauren :)

Ritmus. Ez az egyetlen dolog, ami élteti a zenét. A ritmusra indul be a tested. Kizárod a külvilágot és csak táncolsz. Csak a ritmusra koncentrálsz. Nem hallod a tapsot és a sikolyokat, csak a belső hangot, a szívdobbanást, mely egybeolvad a ritmussal. A színpadon én, előttem a közönség. Országos döntő. Csapatom a hátam mögött, egy vonalban sorakozunk fel. Indul a zene, s mi megmozdulunk. Mindenkinek meg van a saját koreográfiája, hogy mikor, hova kell állnia, hogyan kell lépnie, mosolyognia. Három perc, de lehet, hogy a csapatomnak a jövőt jelenti majd. Mert mi táncosoknak születtünk. Itt a helyünk a színpadon, itt a reflektorfényben.

Véget ért a zene, a közönség állva tapsol, a zsűri tanakodik. Mi voltunk az utolsó fellépők, így most szünet lesz, hogy a zsűri dönteni tudjon. A lányokkal átmentünk az öltözőbe, de mindegyikőnket égette az izgalom.

-Mi lesz, ha nem leszünk elsők? – kérdezte Cassie.

-Akkor másodikak leszünk! Az sem rossz és csak egy csapat lesz az egész országban, aki jobb nálunk. A tavaszi versenyen pedig őket is leverjük! – lelkendezett Linda.

-Szerintem már az is elképesztő, hogy eddig eljutottunk! – vett nagy levegőt Kelly.

-Mondjuk veletek nem volt nehéz! – veregette meg Kelly vállát Amy.

-Így van. Nem számít, hogy hányadikak leszünk, mert utána úgyis ugyan úgy menne minden, mint eddig. – szólaltam fel, közben kopogtak az ajtónkon.

-Tessék?! – kiáltottuk egyszerre, mire egy öltönyös fickó lépett be a helységbe.

-Helló lányok! Tomas Lingman vagyok. Deborah Dawsont keresem.

-Én vagyok. – Miért kereshet engem ez a pasas?

-Beszélni szeretnék veled, ha lehet négyszemközt.

Végignéztem a négy lányon, akik egy mosollyal biccentettek, hogy menjek. Követtem a férfit a folyosóra, és nem is váratott sokáig a válasszal a fejemben cikázó kérdésekre.

-Nos, Deborah…

-Debby! Nem szeretem a Deborah-t.

-Rendben Debby. Tudod, hogy miért vagyok itt?

-Nem, de gondolom, mindjárt elárulja. – mondtam kicsit flegmábban, mint kellett volna.

-Azért jöttem New Yorkba, hogy táncosokat keressek. Láttam a verseny plakátját a városban és végignéztem az összes produkciót. A tiétek tetszett a legjobban, ezen belül főleg te! Nagyon tehetséges vagy és igen kifinomult a mozgásod. Mióta táncolsz?

-Egészen kicsi korom óta, így azt mondhatom, hogy a tánc a lételemem. Azt terveztem, hogy ezt viszem tovább, ha egyetemre megyek.

-Bármit megtennél, hogy táncolhass?

-Ez meg milyen kérdés? – Bármit megtennék-e? Attól függ, mit takar a ’bármi’!

-Debby, hajlandó vagyok felajánlani neked egy ösztöndíjat Svédországba. Ott befejezheted a középiskolát és megfelelő egyetemre is mehetsz. – szemem-szám tátva maradt a mondatok hallatán, pedig még korántsem volt vége – Plusz, az egyik leghíresebb énekes táncosa is lehetnél, mert épp kiállt két táncosunk. Fellépéseken is bizonyíthatnád a rátermettségedet, amiért fizetést is kapnál!

-Hogy én, Svédországba? Tudja maga, milyen messze van az innét? Habár tudja, mert csak idejött valahogy, de…

-Gondold át! Itt a névjegyem. Két hét múlva Karácsony, szóval pár nap múlva hazautazom, de 28-án jövök vissza. Addig jó lenne, ha eldöntenéd, és igazán örülnék, egy igenlő válasznak.

Ezzel eltűnt a folyosón, én pedig a döbbenettől meredt arccal léptem vissza az öltözőbe. Alig csuktam be az ajtót, a lányok máris bombáztak a kérdéseikkel.

-Na, mi volt? -Mit mondott? – kérdezte egymás után Cassie és Amy.

-Lányok, nyugi! Az a helyzet… - folytattam volna, de még mindig alig fogtam fel az előbb hallottakat.

Ha elfogadom az ösztöndíjat, akkor nem látom se őket egy jó darabig, se a szüleimet és a bátyámat. De elkezdhetek egy saját életet. Viszont egy új élet semmit sem ér nélkülük.

-Mi a helyzet? – nézett rám kíváncsian Linda.

-Ösztöndíjat ajánlott…

-Nem mondod? És elfogadtad? – tört ki Kellyből.

-Még nem tudom. Ahhoz, hogy elfogadjam, itt kéne hagynom titeket és egész Amerikát!

-Debby, ne velünk törődj! Ha egyetemre megyünk, úgysem tudnánk együtt folytatni. Ez a te életed! – okoskodott Cassie, de részben igaza volt.

-Jó, de…

-Nincs de! Cassie-nek igaza van! Ahányan vagyunk, annyi felé megyünk fősulira, vagy egyetemre. Tudod, hogy mi nem feltétlenül akarjuk továbbvinni a táncot, de te igen. – érvelt Linda, mire a többiek bőszen bólogattak.

-És az ösztöndíjon kívül mondott még valamit? – pislogott előttem Amy.

-Azt mondta, hogy valami svéd sztárnak a táncosa lehetnék és mehetnék velük fellépésekre…

-Erre akarsz te nemet mondani? Ösztöndíj, utazás, megismerkedhetsz egy sztárral! Mi kell még neked, hogy igent mondj? – szólt újra Linda.

-Ti!

-Jaj, attól, hogy elmész nem fogunk elfelejteni és remélem te sem minket! Minden nap beszélhetünk telefonon, vagy ott az internet! – jött közelebb Cassie és magához ölelt.

-Ezt még át kell gondolnom. Meg, ha anyának elmondom, úgyis szívrohamot fog kapni!

-Gyerünk lányok, eredményhirdetés van! - tárta ki az ajtót Mrs. Charles, az edzőnk.

Gyorsan kirohantunk az öltözőből, egyenesen a színpadra. Hamarosan az összes csoport farkasszemet nézhetett a közönséggel. Minden lámpa a táncosokra irányult és a fő zsűri megkezdte szónoklatát. Bármennyire is akartam, nem tudtam odafigyelni, mert annak a Tomas-nak a szavai visszhangzottak a fejemben: „Hajlandó vagyok felajánlani egy ösztöndíjat Svédországba ...” Egy álmom válhatna ezzel valóra és talán az egyetem költségeit is finanszírozhatnám a sztár háttértáncosaként.

-Debby, nyertünk! - rázta meg a vállamat Linda.

-Mi?

-Nyertünk! - sikították egyszerre a lányok.

Valóban, tényleg nyertünk...Ahhoz képest, hogy mennyire vártam ezt a versenyt, annyira mégsem dobott fel az eredmény. Egy műmosolyt erőltettem arcomra, úgy vettük át az első helyért járó kupát. De vajon, hogy fogom ezt az ösztöndíjat beadagolni anyáéknak?

Mindenki lement a színpadról és a lányokkal együtt egyből megcéloztuk az öltözőt. Ők végigsikongatták a folyosót és ugráltak örömükben, én csendben, határozott léptekkel mentem mögöttük. Mivel leghátul mentem, nem nagyon láttam a mellettünk elhaladó, vagy előttünk lévő embereket, de, mikor a lányok egyszerre, kórusban köszönnek valakinek, az csak a bátyám lehet.

-Szia Louis!

-Helló csajok! Gratulálok! Ügyesek voltatok! – mindenkinek adott az arcára egy puszit, amitől drága csapattársaim majd elaléltak.

Végül is, Louis az egyik legdögösebb pasi a kerületünkben, aki nem mellesleg a világ legjobb bátyja! Én voltam az utolsó és a puszi mellé még ölelést is kaptam.

-Minden elismerésem Hugi!

-Köszönöm! Apáék?

-Hát…tudod, hogy nagyon elfoglaltak?!

-Már megint? Pedig megígérték, hogy itt lesznek!

-Ne kapd fel a vizet! Biztos, majd valamivel kiengesztelnek!

-Hagyjuk…Megyek öltözni.

-Siess, az előtérben megvárlak. – megsimogatta az arcom és elment.

Ahogy becsuktam az ajtót magam mögött, Amy mindjárt rázendített.

-Debby, akkora mázlista vagy, hogy egy ilyen srác a bátyád! Egyébként, van barátnője?

-Amy! – kiabált rá Linda csúnya tekintettel, a többiek meg röhögtek.

-Tudtommal nincs! De mindig azt mondja, hogy nem kezdene ki a barátnőimmel. – széles mosoly terült el az arcomon, közben előkotortam az utcai ruhámat a táskámból.

-És mi van, ha a barátnőd kezd ki vele? – kontrázott az egészre Cassie, erre megint mind nevetni kezdtünk.

-Ne akarjátok pasitoknak! – magyaráztam viccesen.

-Miért ne? – pördült felém Amy, mint a villám.

-Mert ő túl okos ahhoz, hogy ilyen kis libákkal összekavarjon, mint ti!

Itt a nevetés lassan már visításba tört ki.

-Még szerencse, hogy én foglalt vagyok! Tőlem nem kell féltened! – veregette meg a vállam Kelly, miközben a tükör előtt fésülködtünk.

-Én csak Amy-től félteném… – sóhajtottam színpadiasan.

-Miért pont tőlem?

-Mert te az a tipikus lázadó vagy. Tanítanod kéne! Louis pedig a kifinomult lányokat szereti!

Végszóra, mikor már mindegyikőnk készen volt, bejött az edzőnk az öltözőbe.

-Lányok, büszke vagyok rátok! Nem is gondolhattunk volna más eredményre!

Körbeálltunk és egyszerre megöleltük egymást. Mrs. Charles-nak könnyek szöktek a szemébe, rég nem volt olyan csapata, akivel országos versenyen részt tudott volna venni. Az, hogy nyertünk, külön kitüntetés.

Közös megegyezés alapján az edzőhöz került a kupa, de az ünneplést máskorra halasztottuk. Mindenkinek dolga volt, inkább áttettük a következő próba helyére. Louis-szal beszálltunk a kocsijába és elindultunk haza. Nekem egyfolytában az ösztöndíjon kattogott az agyam, fogalmam sem volt, mit csináljak.

-Deb! Hozzád beszélek!

-Bocs, nem figyeltem!

-Azt észrevettem. Merre jársz?

-Csak gondolkodtam.

-Megdumáljuk? Kapsz egy sütit.

-Rendben. – mosolyogtam rá.

Egy közeli cukrászdánál leparkoltunk, bent pedig nagy tanakodásba kezdtünk a sok finomság között. Volt epres-mascarpone-s torta, tiramisu, és ezer féle fagyi is. Süti helyett végül egy nagy fagyikehely mellett döntöttünk. Egy félreeső asztalhoz ültünk, én próbáltam húzni az időt, de Louis nem hagyta.

-Szóval, miről van szó?

-Nem tudom, hogy mit csináljak. – kanalaztam egyet a vaníliából.

-Ezért vagyok itt!

-Egy pasi, azt hiszem Tomas-nak hívták, a fellépésünk után odajött az öltözőnkhöz. Azt mondta, hogy táncosokat keres egy híresség mellé és ösztöndíjat ajánlott…

-Komolyan? Ez nagyon jó lehetőség! Tisztában vagy vele?

-Igen, de, ha elfogadom, Svédországba kéne utaznom.

Mondatom végén majdnem félrenyelte a fagyit, amit éppen a szájába vett.

-Hát az nem itt van.

-Hát nem. Nagyon szeretnék elmenni, ott befejezhetném ezt a fél évet, ami még vissza van, utána pedig automatikusan mennék egy egyetemre, vagy főiskolára, ami tánccal foglalkozik.

-De nem tudod, hogyan mondd el anyáéknak…

-Pontosan!

-Oké. Mesélj el mindent részletesen!

Nem kellett noszogatni, csak úgy folytak belőlem a szavak. Fél órát beszélgettünk a cukrászdában, majd abban maradtunk, hogyha nem marad más megoldás, próbál ő is hatni egy kicsit a szüleinkre. Torkomban dobogó szívvel léptem át a küszöböt, de az előszobába beérve olyan volt, mintha senki nem várna minket haza. A nappaliból a tv hangjai szűrődtek ki.

-Megint meccs van! – forgattam meg a szemem.

-Megjöttünk! – kiabálta be a lakást bátyám.

-Sziasztok! Hogy ment a verseny, Kicsim? – anya megtalálta a konyhából a kivezető utat, a kezét éppen egy konyharuhába törölgette.

-Hát, azt hiszem elsők lettünk, de minek kérdezed? Titeket úgyis hidegen hagy! Apának is fontosabb a meccs, mert még most sem jön ki a szobából!

-Debby, sajnálom, hogy… – kezdte volna a magyarázkodást, de félbeszakítottam.

-Ne sajnáld! Én csak azt sajnálom, hogy a ti lányotok vagyok! – lerúgtam a cipőmet és sietősen eltűntem a szobámban. Magamra zártam az ajtómat és nagy zokogásba törtem ki. Nem telt bele egy perc, Louis bekopogott.

-Deb, velem sem akarsz beszélni?

-Most hagyj! Egyedül akarok lenni!

Kis idő múlva lehiggadtam, lezuhanyoztam és átöltöztem egy otthoni viseletbe. Az ágyamról bámultam a plafont és azon tűnődtem, nekem miért nem lehetnek olyan szüleim, mint másoknak? Miért nem jönnek el a versenyekre, mikor tudják, hogy ez nekem milyen fontos?! Megint kopognak.

-Szobaszervíz!

Akaratlanul is elmosolyogtam, az ajtóhoz siettem és kizártam.

-Gyere.

-Lenyugodtál? – lépett beljebb.

-Mondjuk. Sírni már nem tudok.

-Ha úgy érzed, gyere vacsorázni. Akár hiszed, akár nem, anya a kedvenc kajádat csinálta. Kínait!

-Nincs kedvem velük egy asztalhoz ülni. – állításomat a gyomrom mély korgása cáfolta.

Louis felhúzta egyik szemöldökét és mindketten elnevettük magunkat.

-Menjünk! – kézen fogva kihúzott a szobámból, esélyem sem volt nemet mondani.

Igyekeztem gyorsan elpusztítani a tányér rizsemet az édes-savanyú szósszal nyakon öntve. Anyáék nem kérdeztek semmit a versenyről, apa csak mondta a magáét, hogy ki, mekkorákat bénázott a focimeccs közben, anyának a legnagyobb problémája az volt, hogy a munkahelyéről hazasiessen és megfőzze a kedvenc kajámat, ami annyi bajjal járt elmondása szerint. Mikor már nem bírtam tovább, kibukott belőlem, aminek még nem biztos, hogy hangot kellett volna adnom.

-Karácsony után elutazom!

Olyan volt, mint a filmekben. Az egyik pillanatban körülötted szinte mindenki beszél, a másikban elhallgatnak.

-És hova szeretnél utazni, Debby? – nézett rám apa, szúrós tekintettel.

-Nem szeretnék, hanem el fogok. Ugyanis ma, a fellépésünk után megkeresett egy fickó, aki ösztöndíjat ajánlott és úgy döntöttem, hogy elfogadom. Svédországba megyek vele Karácsony után. Ott befejezem a középiskolát és normális egyetemre is járhatok. Emellett egy svéd énekes háttértáncosa lehetek, amiért fizetnek.

-Kislányom, ne ess bele ezekbe az ábrándokba! Csak addig kellesz nekik, amíg nem találnak mást a helyedre!

-Ne már anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – szólalt fel mellettem Louis.

-Pedig anyátoknak igaza van, én sem helyeslem ezt az ötletet.

-Tudjátok mit? Azért nem helyeslitek, mert nem tudtok rólam semmit! Nekem ez nagyon fontos és akárhogy lesz, akkor is elmegyek Karácsony után! – felálltam az asztaltól, de Louis megfogta a csuklóm.

-Én is veled megyek!

-Hogy mi? – csúszott fel a hangom.

-Ha anyáéknak így megfelel, akkor elkísérlek!

-Nem! Nem szeretnénk, hogy elmenjetek! Louis-t is ideköti a munkája, Debby tanul. Amíg nem fejezed be az iskolát, erről a témáról nem szeretnék hallani! – jelentette ki apa és evett tovább.

Úgy éreztem teljesen tehetetlen vagyok. Bármit mondok, az mindig rossz! Elegem van! Könnyek szöktek a szemembe, nem bírtam tovább. Nagy léptekkel átszeltem a konyhától, a szobámig vezető utat, majd a táskámban keresgélni kezdtem. Louis persze azonnal jött utánam, nehogy valami hülyeséget csináljak.

-Mit keresel?

-A névjegykártyát, amit Tomas-tól kaptam. Valahol itt kell lennie. – mivel csak bedobtam a táskámba a papírdarabot, az összes zsebet át kellett kutatnom – Meg van!

-Mit akarsz csinálni? Felhívod?

-Igen és megmondom neki, hogy elfogadom az ajánlatát. – kezembe kaptam a telefonom és be is billentyűztem volna a számot, de Louis két keze közé fogta az enyémet.

-Még mindig áll, hogy elkísérlek!

Elmosolyodtam és szorosan megöleltem. Nagyon örültem, hogy kitart mellettem. Leültünk az ágyamra és tárcsáztam. Kicsöng…

-Tomas Lingman.

-Itt Debby Dawson. Ma találkoztunk a táncversenyen.

-Szia Debby! Igen, emlékszem rád. Gondolkodtál?

-Igen és úgy döntöttem, hogy elfogadom az ösztöndíjat!