Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem! Nem is mentegetőzök! Bogi, az egyik linkedet nem tudom megnyitni, amit chat-en írtál. Légyszi, linkeld be még egyszer és azonnal kiteszlek! :)
A következő fejezetre még nem írok időpontot, először a Pop Explosion DVD-ről kell egy oldalnak élménybeszámolót írnom, szilveszter este azt fogom elkezdeni, mert egy barátom jön hozzám, aki ugyancsak Eric rajongó és vele újra megnézem. :) Ha akarjátok teszek fel képet a DVD tokról, a dedikált képről és a képeslapról. :)
Ne feledjétek, 3komment! :) A Prológusnál sem volt gond, remélem itt sem lesz. :D
Előre is Boldog Új Évet minden kedves olvasómnak! :)
Lauren
Louis
békésen szundikál mellettem, de én nem tudok aludni. A repüléstől rosszul is
vagyok és bűntudatom van, amiért így jöttünk el otthonról. Szinte hajnalban
indult a repülőnk, a szüleink még csak nem is sejtették, hogy mire készülünk.
Azt hitték, a verseny estéjén szövődött vita után lemondtam az utazásról, de,
csak bátyám tudta, hogy nem, és kész volt elkísérni életem egyik sorsdöntő
pontjához. Teljes titokban zajlott az összecsomagolás is, mindig úgy intéztük,
hogy, mire anyáék hazaérnek, ne vegyenek észre mindebből semmit. Mindennek percre
pontosan kellett működnie, különben lebuktunk volna. Egyedül a tánctanárom és a
barátnőim tudták, hogy mik a terveim. A kiiratkozás a suliból sima ügy volt,
Louis kísért mindenhová, amikor a munkája engedte és arra hivatkozva, hogy a
szülők nagyon elfoglaltak, lerendeztünk mindent. A Karácsony – mondhatni –
békében telt el. Tomas-szal folyamatosan tartottam a kapcsolatot és úgy, ahogy
ígérte, visszajött New Yorkba 28-án. Még aznap találkoztam is vele és
megbeszéltük a továbbiakat. Nagyon ellenezte, hogy erről szinte senki nem tud
semmit, de engedte, hogy Louis velünk jöjjön.
Az
utolsó napon végig a torkomban dobogott a szívem. Soha nem repültem még ilyen
messzire és ki tudja, mennyire viszem majd egy idegen országban, ráadásul a
nyelvet sem beszélem. Louis-szal úgy beszéltük meg, hogy megvárjuk, míg anyáék
elalszanak, aztán elpakoljuk a maradék cuccot, ami szükséges lehet.
/December
29 éjszaka, 30-a hajnal/
Teljes
sötétség vonult végig a lakáson, már majdnem elaludtam, mikor egy besurranó
jött be a szobámba.
-Akkor
rajta! – hallottam meg bátyám hangját, felkapcsolta a lámpát, amire én is kiugrottam
az ágyból.
Halkan
előszedtük a szinte teli bőröndöket és elkezdtük belerakni a mindennap használt
dolgainkat. Fogkefe, tusfürdő, sampon…Esküszöm,
Lou-nak több van, mint nekem! Belebújtunk a kikészített, meleg ruháinkba
és, mikor elérkezett az idő, kimasíroztunk a lakásból. Pechemre, a csizmám
magas sarkával végigkopogtam volna az egész házon, úgyhogy zokniban, kezemben a
lábbelimmel léptem ki az ajtón. A bőröndöket Louis vállalta. Nem akart zajt
kelteni azzal, ahogy magunk után húzzuk a batyut és inkább – szó szerint –
kiemelte őket a folyosóra, én addig hívtam a liftet. Nehezítette a
helyzetünket, hogy lámpát sem nagyon kapcsolhattunk, a telefonok fénye pedig
nem mindig bizonyult elegendő fényforrásnak. Bezártuk az ajtót és gyorsan
bepakoltunk a liftbe, de alig vártam, hogy becsukódjon az ajtaja és elinduljunk
lefelé.
-Na
végre, már lefagyott a lábam! – mondtam, közben magamra kaptam a csizmám.
-Ennyitől?
Mi lesz veled Svédországban? – vigyorgott huncutul.
-Hógolyó
leszek!
-Hóember
esetleg! Amíg nem hízol el, golyó semmiképp sem lehetsz!
Együtt
nevettünk, kinyíltak az ajtók, a háztömbből kilépve pedig azonnal rámtört a
honvágy. Végignéztem az épületen, az utca kongott az ürességtől. A parkolóban
vártunk a taxira, ami pár percen belül meg is érkezett. A sofőr bedobta a
csomagtartóba a bőröndöket, aztán visszaszállt a volán mögé. Még mindig a
háztömbön tartottam a szememet, mikor bátyám átkarolt a vállam fölött.
-Biztosan
ezt akarod?
-Igen,
semmiben nem voltam még ilyen biztos. – nagy levegővel elhadartam a mondatot,
közben bólintottam.
-Menjünk!
Gyere.
Kézen
fogott, mint kiskoromban és behúzott maga után a kocsi hátsó ülésére. Fejemet a
vállára hajtottam, mert nagyon fáradt voltam és úgy döntöttem, szunyókálok egy
kicsit.
Alig
volt hajnal fél 3, mikor kiértünk a reptérre. Az előtérben rögtön
összetalálkoztunk Tomas-szal, aki éppen telefonon egyeztetett.
-Eric,
nem érdekel, hogy 30-a van, akkor is próbálnotok kell!...Majd pihensz holnap!
Nem kellett volna az ünnepek közötti időt is átbulizni, akkor nem lennél fáradt!
Te
jó ég! Azzal a sztárral beszélhet, akinek a táncosa leszek? Ha ennyire kiabál
vele, nem lehet valami szorgos. Lehet, hogy csak ugyan olyan izomagyú barom,
mint a többi és, csak a szája jár. Remélem Tom velem nem fog így beszélni…
Louis-szal
többször össze-összenéztünk, aztán, mikor végre lerakta, nem tudtam megállni,
hogy ne érdeklődjek.
-Nála
fogok táncolni?
-Igen,
bár, most akadt némi…”probléma”. – hangsúlyozta ki az utolsó szót.
-Álmatlanság?
– vágott közbe Lou, röhögve.
-Azt
hiszik abból áll az élet, hogy tök részegre leisszák magukat, aztán
csodálkoznak, hogy másnap nem képesek teljesíteni. Komolyan, rosszabbak, mint a
neveletlen kölykök az utcán!
Mesélt
még Tom pár jobb dolgot a csapatról, aztán be check-oltunk, átmentünk a kapukon
és a várakozásra kialakított teremben vártuk a buszt, ami a repülőig vitt
minket. A gép hajnali 4 órakor indul, 8 óra az út, plusz az időeltolódás, tehát
Svédországban kb. este 8 óra lesz, mire leszállunk.
Nagy
nehezen félúton elszundítottam és Loui puszijára ébredtem fel.
-Ébresztő
alomszuszék!
-Szia.
Sokat aludtam? – kérdeztem ásítva.
-Mikor
felébredtem, már aludtál. Fél óra múlva leszállunk.
-Tényleg?
– azonnal kinéztem az ablakon.
A vastag felhők miatt
semmit sem lehetett látni, csak a hold világított az égen, de már nem voltunk
olyan magasan, mint felszállás után. Hamarosan körvonalazódtak a város utcái is
a fényekben, oldalba löktem bátyámat, mire az ablakra tapadtunk. Gyönyörű látvány
volt, ahogy egyre jobban előtűnt a város a felhők mögül.
Tomas
a helyére jött, de mielőtt leült, odasúgta nekünk:
-Isten
hozott Titeket Stockholmban!
Azonnal
szerelmes lettem a városba. Alig vártam, hogy leszálljak a gépről és minden
szegletét megismerhessem. Teljesen magával ragadott.
Végre
lejöhettünk a gépről és rendesen kinyújtóztathattam a végtagjaimat. Út közben
teljesen elgémberedtem, hiába állhattunk fel a gépen, az mégsem olyan.
-Hát,
testem-lelkem nem kívánja, hogy még egyszer megtegyem ezt az utat. – mondta
Louis, miközben leért a repülőhöz tolt lépcső aljára, ahol már vártam.
-Majd,
ha a szállásra érünk, megmasszírozlak. – vágtam oda neki széles vigyorral.
-Az
nagyon jó lesz!
Mióta
az eszemet tudom, mindig egymást segítettük azzal, hogy kilazítottuk a másik
izmait. Nekem a tánc miatt többször volt rá szükségem, most majd meghálálom.
A
reptérről kiérve nem volt szükségünk se taxira, se plusz emberre, aki eljön
értünk, mert Tomas a parkolóban hagyhatta a kocsit. Mikor megtaláltuk a
hatalmas, fekete BMW-t, elállt a lélegzetem, Louis-é szintúgy.
-Ez…ez…hogyan?
– dadogott Lou.
-A
húgodnak is lesz annyi pénze, hogy 3 ilyet is vehet. Kérd meg, hogy az egyiket
adja neked! – nevetett a menedzser.
Bedobtuk
a bőröndöket a csomagtartóba, én beültem hátra, a két fiú előre és indultunk
is. Egy magán szállásra mentünk, ahol a táncosok, az énekes és az összes hang-,
fény- és egyéb technikákért felelős asszisztens pihenhette ki a nap
fáradalmait. Fél kilenc után estünk át a bejárati ajtón, de az épület koránt
sem festett úgy, mint egy átlagos szállás, két fellépés között. Inkább néztem
volna egy drága hotelnek, mint egy gyors és olcsó lehetőségnek, ahol aludni
lehet. Tomas elkért két kulcsot és az első emeletre mentünk. Már a lépcsőn
hallatszott a zaj, ami a szobákból kiszűrődött, majd megálltunk a folyosó első
ajtajánál.
-A
10-es a tiétek. Még este benézek hozzátok. – Tom kezünkbe nyomta a kulcsot, ő
pedig bement a saját ajtaján.
Végigsétáltunk
az ajtók között, elfordítottuk a megfelelő zárban a kulcsot és beléptünk a
szobánkba. Kétágyas szoba volt, külön nappalival, fürdővel, mint egy kisebb
lakás. Levetettük magunkat az ágyunkra és örültünk, mint majom a farkának, hogy
végre vízszintesbe tehetjük magunkat.
-Deb?!
-Tessék?
– kiabáltam meglepetten.
-Ígértél
nekem valamit!
-Már
most?
-De
elgémberedtem! Ennyi ülni! És fáj a hátam!
Úgy
éreztem belém bújt a kisördög. Átmentem Louis szobájába és nekifutásból
felugrottam az ágyra, egyenesen bátyám hátára, aki nagy nyögéssel mutatta ki
nemtetszését.
-Nehezebb
vagy, mint gondoltam! – hanyatt fordult, lemásztam a hátáról és csak feküdtünk
egymás mellett.
-Te
vagy a legjobb báty a világon! – arcára adtam egy puszit és megöleltem.
-Te
meg a legjobb kishúg!
-Ugye
tudod, hogy ezt nem mindenki tette volna meg a testvéréért?!
-Köszönd
anyáéknak, hogy ilyen jóba vagyunk. Ha ők nem mindig csak magukkal foglalkoztak
volna, nem itt tartanánk.
-Igaz…
Nem
tudtunk jobban belemerülni ebbe a gondolatmenetbe, mert máris kopogtak. Hamar
az ajtóhoz szaladtam és kinyitottam. Egy vörös, nagyon göndör hajú lány állt velem
szemben fülig érő mosollyal.
-Hi!
Mitt namn är Taya. Tomas vill träffa dig.
Szemeim
kikerekedtek, mert egy mukkot sem értettem abból, amit mondott. Tomas nevét ki
tudtam venni, de a többi kérdéses.
-Bocsi,
de…nem beszélek svédül. – válaszoltam vissza angolul.
-Ne
haragudj, miért nem ezzel kezdted?! Tomas vár titeket és engem ért az a
megtiszteltetés, hogy először bemutatkozhatom és elkísérhetlek titeket. Taya
vagyok, vagy Rim, ahogy tetszik. – hadarta el hibátlanul az angol mondatokat és
kezet fogtunk.
-Debby
Dawson.
Közben
Louis is kivánszorgott a szobából és magát nem meghazudtolva beállt az ajtóba,
mint egy szépfiú.
-Ó,
helló! – köszönt előre Taya meglepődötten.
-Hello!
Louis Dawson.
-Ha
nem haragszotok, siethetnénk? Tom nagyon mérges tud lenni, ha valaki késik.
-Persze,
menjünk!
Nem
is kellett semmit vinni, csak magunkat, úgyhogy visszazártuk az ajtót és
rohantunk az 1-es szobába. Taya ment előre, utána én, végül Loui.
-Végre!
Akkor Eric kivételével meg is volnánk. – dörzsölte össze a tenyerét Tomas.
-Miért,
hol van Eric? – kérdezte Taya kikerekedett szemekkel.
-Duzzog…
- mondta az egyik, számomra még ismeretlen srác.
-Holnap
úgyis megismerhetitek a buliban, de üljetek le. Gyorsan átbeszélünk mindent,
amit most kell. – adta az utasítást a menedzser, majd helyet foglaltunk az U
alakban elrendezett kanapékon.
-Hát
akkor…Alex, Taya, Edin, Anton, Louis, Debby. – mutatott végig sorban mindenkin
– Debby az új táncosunk, Louis kísérő, de innentől ő is a Team Saade tagja.
Majd meglátjuk, miben jeleskedik. Márciusban indul a Pop Explosion koncertsorozat
és az lesz a feladatotok, hogy felkészítsétek Debby-t. Most ez a legfontosabb.
A többi úgyis akkor derül, ki ha bedobunk a mély vízbe. – a végén rám nézett,
de ez a mondat nem nagyon tetszett.
Beszélt
még a próbákról, ami szinte minden hetet le fog fedni, szabadnap nélkül, a
pláne pedig az egészben az, hogyha a popsztárnak énekpróbája lesz, nekünk tőle
függetlenül próbálni kell. A holnapi szilveszteri bulin mindenkinek kötelező a
megjelenés. Kicsit félek, hogy milyen lesz az első találkozás a „főnökkel”.
Minden itt dől el.
-Na
gyerünk, menjetek! Hosszú lesz a holnapi nap! – Tom végszóként összecsapta a
két kezét és kiterelt minket a folyosóra.
-Akkor
legyünk kicsit személyesebbek. Alex Jafarzadeh.
-Debby
Dawson, ő a bátyám Louis. – sorban kezet fogtunk a fiúkkal, közben mondták a
nevüket.
-Edin
Jusuframic…
-Anton
Ewald…Nincs kedvetek inni valamit?
-De,
van, nagyon szívesen. – vágta rá bátyám, amin nem lepődtem meg.
-Én
most inkább nem. Az időeltolódás miatt örülök, ha holnap nem alszok bele a
szilveszterbe. – mondatomon elnevették magukat, de belátták, kicsit igazam van.
A
fiúk elmentek, Taya-val indultam vissza a szobámba, de megállított.
-Tudod
már mit veszel fel holnap este?
-Hát…az
a helyzet, hogy nem igazán készültem bulicuccal… - erre szélesen rám vigyorgott
és megfogta a csuklóm.
-Akkor
gyere velem! Szerintem ugyan az a méreted, mint nekem!
A
szobájára mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy rendezett. Szana-szét
hevertek a dolgai, de úgy tűnt, nagyon is eltalál a káoszban. Én leültem az
ágyára, ő kinyitotta a szekrényét és keresgélni kezdett.
-Kedvenc
szín?
-Fekete!
-Ez
milyen? – kivett egy vállfán lógó ruhadarabot és felém mutatta – Próbáld fel.
-Átveszem
a szobámban, és majd visszajövök. Te miben leszel?
-Ugyancsak
feketében, de, ha visszajöttél megmutatom.
Átrohantam
a szobámba és gyorsan átöltöztem. A fűző sem fogott ki rajtam, már csak egy
cipő kellett volna. Mezítláb léptem ki a folyosóra, amúgy is meleg volt az
épületben, úgyhogy nem fáztam. Taya ajtaja majdnem a miénkkel szemben volt,
gyorsan átszeltem a kis távolságot és már a kilincsen volt a kezem, mikor az
ütő megállt bennem egy hang hallatán.
